I. Chapter

Kedves, idetévedt olvasó!

Íme megnyitotta kapuit új blogom, mely a The Bodyguard címet viseli. A történet egy lány életéről fog szólni, de nem csupán az életről, hanem a halálról is. Ugyanis vámpírok is szerepelnek a történetben, akik ugye holtak. Kövessétek figyelemmel a lány mindennapi megpróbáltatásait, szenvedéseit és boldogságát.

Egy nem hétköznapi történet veszi tehát ezzel kezdetét!

Remélem, hogy értékelni fogjátok, és sokatoknak a szíve csücske lesz az én kis történetem. :D

Nem is fecsegnék tovább!

Jó olvasást és szép napot Nektek!:)

Pusszancs!♥

2002.
Március 3.

Kényelmetlenül, feszengve ültem a széken, miközben körülöttem mindenki sugdolódzott. A szoknyám szélét gyűrögetve próbáltam levezetni a felhalmozódott feszültséget, de félő volt, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok. Feszélyezve éreztem magam a bőrömben, soha sem tudtam igazán kibontakozni. Mindig is egy visszahúzódó, félénk lány voltam, ebben az osztálytársaim is nagy segítségre voltak. Amikor csak lehetőségük adódott rá, csúfoltak, kigúnyoltak, nevetség tárgyává tettek. Nem tehettem ellene semmit, de nem is akartam. Nem nagyon zavart, hogy mit gondolnak rólam mások. Mutattam a kemény lányt, de belül azért vérzett a szívem. Én is emberből vagyok, tudom mi az a fájdalom, és volt alkalmam megtapasztalni.

Hiszitek vagy sem, de borzalmas családi háttérrel rendelkezem. Hiába a felhőtlen gazdagság, a megszámlálhatatlan mennyiségű pénz, a milliókat érő tárgyak. Mind ez mit sem számít, ha nem a tiéd. Ha nem a te tulajdonod, de mégis te birtoklod. Hisz minden családban van egy fekete bárány. Hát nálunk én töltöttem be ezt a posztot. Amióta az eszemet tudom mindig is különcnek éreztem magam a bőrömben. Tudtam, hogy valami más van bennem, ami a többiekből hiányzott. Valami ami miatt más voltam, mint a családom. Ez a valami a szívem volt.

Mit sem ér az a szív, mely ugyan dobog, de hatalmas üresség tátong benne. Mit ér az a szív, melyet a sötétség megkaparintott és bekebelezett. Semmit! De én más voltam. Más voltam hozzájuk képest, mert én tudtam szeretni. Tudtam valakit szeretni, akit aztán az élet elvett tőlem. Hálátlan módon kaparintotta meg előlem, esélyt sem adva a megmentésére. Hiba volt szeretni, hiba volt kitárni magad valakinek, hiba volt azt hinni, hogy én lehetek más, mint a többiek. Hisz minden ember egyforma. Mind öl, gyilkol a hatalomért, pénzért, becsvágyért, de egyiküknek sem jutna eszébe, hogy esetleg változtatni kéne. Minek is azt, mikor a világban mindenki ezt teszi. Mocskos trükkökhöz folyamodik, csak hogy övé legyen a legtöbb vagyon, legszebb ház. Mert amint valaki egy kicsit is más, azt megvetik, kiutálják esetleg megölik. A társadalom még nem jutott el arra a szintre, hogy értékelni tudja a másságot. A különböző emberekben csak az ellenséget látják, meg sem fordul a fejükben, hogy jó ember is lehet az illető.

Sajnos én is beleestem ebbe a hibába, és ha valaki egyszer beleesik ebbe a nagyon is mély szakadékba, évekbe telik mire kijut belőle.

-Pszt! Des! -bökött meg a padtársam. Satnyán oldalra fordítottam a fejem és értetlenkedve néztem az arcom előtt legyezett papírra. -Jajj! Fogd már meg, ez a tiéd! -forgatta meg szemeit a lány, majd a kezembe nyomta a kis cetlit. Óvatosan a kezembe zártam a kis lapot, majd megvárva míg a tanár nem figyel, kinyitottam és elolvastam azt a három szót, amit ráfirkantottak.

Ashley és Öngyilkosság

Megdermedve olvastam el újra és újra azt a három szót, mely örökre az elmémbe vésődött. Hisz ki nem rémülne halálra, mikor a legjobb barátnője neve egy lapon szerepel a gyilkosság szóval?

Az elmém azt súgta, hogy maradjak nyugodt és felejtsem el ezt az egészet, mivel csak az én idióta osztálytársaim szórakoznak velem. De a szívem minduntalan azt ismételte, hogy most azonnal keljek fel és keressem meg szeretett barátnőmet.
Magamból kikelve felpattantam a székről, és mindenki szeme láttára kirohantam a teremből. Még hallottam, hogy a tanár utánam kiabál, de abban a pillanatban semmi és senki más nem érdekelt. Most csak az volt a fontos, hogy megbizonyosodjak róla, hogy Ashley-nek semmi baja nincs és ő is unalomig hallgatja az órai anyagot. Kizárva a külvilágot rohantam az udvar felé, ahol a legjobb barátnőmék óráját tartották. Amint odaértem senkit sem találtam ott. Lihegve néztem körbe az udvaron, majd indultam volna vissza, ha meg nem látom őt. A suli tetején volt, és a párkány szélére állt fel. A látványra még levegőt is elfelejtettem venni.
-Ashley! -kiáltottam fel neki. A lány összerezzent és majdnem kiesett az egyensúlyából. -Te meg mi a francot csinálsz ott?
-Menj innen! Hagyj magamra! -kiáltotta le.
-Ne csinálj semmi hülyeséget! A végén még leesel. -tördeltem az ujjaimat idegességemben.
-Szegény, szegény Destiny. Te ebből nem érthetsz semmit. -rázta a fejét lenézően. -Majd ha beleszeretsz valakibe, akiről később kiderül, hogy egy seggfej....na akkor megérted, hogy miért vagyok most itt. -nevetett fel szarkasztikusan.
-De ez akkor sem megoldás. -estem kétségbe. Valami azt súgta, ha nem győzöm meg most azonnal, akkor komoly gondok lesznek.
-Egy valamit jegyezz meg! Soha ne bízz meg senkiben. -mondta, majd megfordult. -Most végre boldog vagyok. -sóhajtott fel, majd a mélybe vetette magát.
Az utolsó mire emlékszek ezzel a nappal kapcsolatban, az a saját sikításom volt. Senkinek nem kívánom azt az érzést, mikor látja saját barátnője halálát. A sors úgy akarta, hogy én átéljem, s bár még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni, de felejtettem. Felejtettem, mert muszáj volt. Felejtettem, mert arra kértek. Felejtettem, mert mindenkinek így volt a legjobb. Most itt vagyok 19 évesen Rómában, hogy álmaimat valóra váltsam.
Nem lesz könnyű, de megbirkózunk a feladattal!


Hát ennyi lenne! Nem igazán hosszú, sőt első résznek sem mondanám...ez inkább amolyan bevezetés, melynek az 1. rész címet adtam. :D De azért remélem, hogy tetszett és kapok pár jó szót.:)
Nemsokára érkezem a következő résszel, ami természetesen hosszabb lesz!;))
Pusszancs!♥